Szerző: Domokos Erzsébet

Befejező részéhez érkezett az elmúlás energetikája cikksorozat. Az előző részek a bevezető, életvonal, életvonal kicsit másképp alcímek alatt olvashatóak.

Ezek alapján most már láthatjuk, hogy a címben szereplő „elmúlás” szó, a témát illetően kezdi értelmét veszíteni. Az életvonal nem a születésnél kezdődik és nem a halálnál végződik, valójában nem is véges.

Nézzük meg kicsit részletesebben mégis azt a folyamatot, ami olyan meghatározó, és biztos pont minden ember életében!

Mi történik, amikor „meghalunk”?

Valójában nagyon érdekes, hogy a fizikai test működése alatt, az azt felépítő atomok, molekulák egy bizonyos erő hatására „be vannak zárva”, és amikor ez az erő megszűnik, akkor ezek a végtelenül kicsiny életek szétszóródnak, nem függnek már egymástól, felszabadulnak. Ami a fizikai test bomlását indítja el, az valójában az atomoknak, molekuláknak a feléledés.

Igaz az a mondás, hogy minden nap, mikor elalszunk, kicsit meghalunk. Ugyanabban a dimenzióban „utazunk” álmunkban is. A különbség, hogy a halál pillanatában az éteri test is kiválik a fizikai testből. Az életenergia, mely elhagyja a testet az éteri testben szemléli az elmúlt élet eseményeit. Ez a szemlélődés sokoldalú, egy magasabb nézőpontból enged rálátni az élet értelmére, segít megérteni azt. Az élet vezető gondolata fogja meghatározni azt, hogy milyen területen zajlik a halál utáni élet. Ez egyfajta belső látás. Ilyenkor nagyon fontos, hogy a hozzátartozók csendes imádkozással magasztos érzelmeket és gondolatokat tápláljanak. A hangos sírás és felszakadó érzelmek zavarják ezt a belső megfigyelést.

Ezt követi az asztrális testbe való felszabadulás. Sok függ attól, hogy élete során az ember milyen minőségű részecskékből építette fel asztrális testét.

Ezt hívjuk tisztítótűznek, vagy Purgatóriumnak. A megélések teljes mértékben rajtunk múlnak. Az asztrális világ alsó részei nagyon nehezek, a negatív érzelmek kapcsolódnak ide, de aki tisztítja asztrális testét és törekszik magasztos érzelmekben élni, az ezeken a nehéz szakaszokon észrevétlenül áthalad. Mindenki a számára megérdemelt szintre kerül az asztrális világban, mindaddig, amíg azok az érzelmek, szenvedélyek, vágyak ki nem hunynak, azaz amíg a személy le nem szokik azokról.

Mikor az elhunyt ebben az asztrális világban van (asztrális formában) nagyon fogékony a szerettei érzelmi megnyilvánulására. Ezért ne gondoljunk sajnálattal, szomorúsággal, bűntudattal, fájdalommal, haraggal a halottainkra. Hiszen ezek az érzések akadályozzák őt a Lelkéhez való visszakapcsolódásban.

A következő lépcsőfok a mentális testbe való feloldódás. Ez az úgynevezett mennyei élet.

Halandó személyiségünk része fizikai -, asztrális-, és (alsó) mentális testünk. A halál utáni folyamat nem más, mint az életünk során a személyiségünkkel (tehát fizikai testünkkel, érzéseinkkel és gondolatainkkal) szerzett tapasztalatok „feldolgozása”. De csak a személyiség „feletti” tudat tartalma marad meg. Az alacsony érzelmek (gyarlóság, düh, harag, féltékenység, félelmek stb), és az ezekkel átitatott gondolatok azért vannak az életben, hogy azok fölé emelkedjünk, hogy megtapasztaljuk a magasztosabb párjukat. Ha ez megtörténik, akkor ez a tapasztalat a Lelket fejleszti (ez fel tud jutni a Lélekhez).

Mi van ha nem történik meg? Vagy mi van, ha csak nagyon kis mértékben? Akkor a Lélek nem fejlődik, vagy csak lassan. Az alacsony szintű érzelmek és gondolatok NEM fejlesztik a Lelket.

Téves az a gondolat, hogy aki sokat szenved életében az tapasztaltabb. Ez attól függ, hogyan éli meg azokat az élethelyzeteket. Ha keserűen, haraggal, önsajnálattal, akkor a szenvedésnek nem volt sok értelme a Lélek szempontjából. Viszont minden „pozitív” érzelem (jóindulat, odaadás, hála stb.) és gondolat egy-egy ablak a mennyek világában, amelyeken ki tud tekinteni.

Az élők feladata segíteni halottukat ezen az úton. És mivel ezekben a világokban életünkben is közreműködünk, benne is élünk, így rendelkezünk eszközökkel. Ezek nem mások, mint a magasztos érzelmek és gondolatok, valamint a folyamat működésének ismerete.

A Tibeti Halottaskönyv szerint 49 nap (földi mértékben) ennek a természetes folyamata. Ha ez idő alatt gyújtunk egy-egy gyertyát az elhunytért és imádkozunk érte, azzal segítjük az útján. A halotti mise, a lélekharang mind olyan rituálé, amely jó eszköze tud lenni ennek a folyamatnak.

Saját magunkért pedig még tegyünk életünkben, mert mint látjuk a felelősség a kezünkben van.

Varga Éva – Kin49

A cikkhez tartozó gyakorlat: utóirat