Karácsony után az élet…

Csípős hideg volt azon az estén; sejtelmes tejköd ült a környékre. Norman nem értette mi történik, de gyökeréig hatolt a félelem és a rossz előérzet. A gyerekek hosszú percekig nézték. Aztán… nagyon lassan, mintha ezzel is húznák az időt elkezdték leszedni a díszeket. A nyomasztó csendet, ami a szobára telepedett Nelli hangja törte meg:

– Apa! Hagyok rajta egy szaloncukrot és egy mézeskalácsot, hátha megéhezik az erdőben, jó?! …

– És apa! Ezt a lila füzért is rajta hagyom, hogy ne fázzon meg a hidegben!

Norman egyre rosszabbul érezte magát. Mi az az erdő? Miért kerül oda? Ő itt akar maradni. Miért szedik le róla a díszeket és a fényeket? Ő őrizte Nelli álmát éjjelente fényéve, nélküle félni fog a sötétben! De mintha a többiek ezt már el is felejtették volna. A ház szépen elcsendesedett, mindenki lefeküdt, ő pedig ott állt megkopasztva.

Nem sokat aludt. Hajnal felé a lila füzérsál zizegett nyakában, ahogy csendesen reszketett a fáradtságtól és a félelemtől.

Reggel Nelli volt az első, aki kócosan átsétált a szomszéd szobából és a fa mellé kucorodott. Tűleveleit simogatva beszélni kezdett hozzá:

– Sajnálom Norman, én mindent megtettem, hogy itt maradj velünk, de apa azt mondta, akkor élhetsz tovább, ha kiültetünk az erdőbe. Én bízom apában, úgyhogy nyugodj meg, minden rendben lesz.

De mi lehet az az erdő… – gondolkodott Norman. Talán itt lehet a közelben. De még sosem használták ezt a szót: erdő. Beszéltek már „ másik szobáról”, konyháról, fürdőről, garázsról, műhelyről, kertről, ahová ők mentek és ahonnan mindig hamar visszatértek. De őt még soha nem vitték sehova. Vagy talán visszaviszik a faiskolába? De akkor miért nem azt mondják?

Ahogy mindenki elkészült, Norman bekerült az autó csomagtartójába és a család közösen elindult és egy órányi utazás után megálltak egy fenyves erdő szélén…

-Apa! Vigyük beljebb, ott nagyobb biztonságban lesz és a szél sem éri olyan durván – szólt Nelli.

-Jó, jó – mosolygott a kislány apja – van itt bentebb egy kis tisztás. Ott védve is lesz, és napfényt is kap.

Besétáltak, kiválasztották a legmegfelelőbb helyet és a férfi ásott egy gödröt. Szépen behelyezték a kis fenyőt és elsimították körülötte a földet. Nelli megigazgatta a szaloncukrot, a mézeskalácsot, a lila füzérsálat és elbúcsúzott a fától.

-Viszlát Norman, még találkozunk! – mondta, majd pár perc után megfordultak és távoztak.

Norman csak annyit fogott fel, hogy minden olyan más. Mélyeket lélegzett, mert a levegő tisztasága a faiskolára emlékeztette és ez megnyugtatta. A gyökerei fáztak és szédelgett is, úgy érezte nem stabil, ezért próbált kapaszkodókat keresni a földben.

Nagy csend vette körül és szürkeség.

-Tehát ez az erdő… – nyugtázta magában. De mivel érdemeltem ki ezt a büntetést? Miért száműztek ide? És ez meddig tart? – tette fel a kérdéseket saját magának.

-Nézd Tűle Apó, de furán néz ki ez a kis fenyő. Mik lógnak rajta? És miért olyan szomorú? Miért gondolja, hogy száműzetésben van? – kérdezte Lucy fenyő egy közeli, idősebb társát.

-Ő egy karácsonyfa … volt.

Lucy összerezzent a szó hallatán.

-Az a hang néha álmomban kísért, amit akkor hallottam… mikor sokakat elvittek karácsonyfának. De hát az egyenes út a halálba!

-Vannak emberek, akik nem vágják ki a fenyőket az ünnepek előtt, hanem gyökerestől vásárolják a csemetéket. Őket ezért ültetik, faiskolákban nevelik, évről évre csinosítják, metszik, hogy tökéletes díszei legyenek a háznak az alatt a néhány hét alatt. Ez után az ünnepek végével vannak, akik a családi kertbe kerülnek és minden évben karácsonykor újra díszes ruhát kapnak, és vannak akiket valamelyik erdőbe viszik, mint őt ide.

-De akkor miért szomorú és miért olyan magányos? Miért nem hallja a mi beszélgetésünket, ahogy mi is halljuk az ő gondolatait? Hát nem érzi a kapcsolatot mindennel a gyökerein és a tűlevelein keresztül?

-Ők burokban nőnek fel, nem tisztán természetes környezetben, mint mi. Az iskolában még van némi kapcsolatuk a Fák Szellemével. De mivel szinte mindent, amire szükségük van, megkapnak az embertől: a tápanyagot, a vizet és a folyamatos szépítgetést, csinosítást, így ez a kapocs tompul. Aztán, amikor kiemelik őket a Föld Anyából, akkor… bár nem halnak meg, de kómába kerülnek.

-Kómába? – vágott közbe Lucy – Az milyen?

-Már nem hallják a szél susogásának üzenetét, nem értik a madarak csicsergését, a többi fa és növény hangját és semmit, amit mi igen. Szinte mindent elfelejtenek. Távoli, ködös emlékképek maradnak csak meg. Viszont hallják és értik az embert. Ez a kapcsolat azonban egyoldalú.

-És akkor most mi lesz vele? Erre ritkán jár ember.

-Most, hogy visszakerült az Anya Földbe, van esélye újra kapcsolódni a Szellemhez, de ehhez idő kell és az Északi Szél.

-Szóval Ő nem is tudja valójában milyen szerencsés, hogy még él?

-Nem, még nem. Neki karácsonyfának lenni jelentette az életet. Nem tudja, hogy a fenyőfák valójában az erdőben élnek. Igazából azt sem tudja, hogy ő egy örökzöld fenyő. Neki ez most a kárhozat földje, ami az emberek világához képest kopár és kietlen. De ha sikerül visszatérnie, még hosszú élete lehet és nagyon különleges évgyűrűgyűjteménnyel távozik majd.

 

Az éjszakák nagyon megviselték Normant. Az erdő minden neszére megijedt. Rókák, nyulak és más vadak jártak-keltek körülötte. Volt, amelyik megszaglászta, megjelölte, beledörzsölte hátát, vagy rajta élezte körmét. A mézeskalácsot és a szaloncukrot pedig elcsipegették a madarak. Arra gondolt, ha Nelli ezt tudná, biztos nem hagyná, hogy itt maradjon ezen a zord helyen. De nem tudja, mert elhagyta őt – jött a következő gondolat – talán már nem is emlékszik rá. Szívében mély szomorúság telepedett.

-Rossz passzban lehet a kis karácsonyfa – szólt Lucy. Mikor jön már az Északi szél? Én aggódom érte. Nézd, teljesen össze van törve.

-Ne aggódj. Minden időben érkezik. – válaszolt az öreg fenyő

A következő napokban a tájat ellepte a hó. Folyamatosan esett, sűrű hatalmas pelyhekben. Ez volt az első alkalom, hogy Norman valaminek örült. Az egyre vastagodó hótakaró úgy melegítette, mint a szoba kandallója Nelliéknél.

Az erős hókotrásban egy cinke araszolt a fenyő felé. Körbeugrálta, nézegette, csipogott valamit és megpróbált az ágai közé férkőzni. Normannak eddig nem túl sok kellemes élménye volt a madarakkal, de észrevette, hogy a cinkének beteg a szárnya. Széttárta hát ágait, hogy menedéket adjon neki. Utolsó emlékéből, a lila füzérsálból kis fészket kanyarintott, hogy tűlevelei ne szurkálják nagyon. A kismadár beleült és pár pillanat múlva már aludt is.

Nemsokára süvítve, sípolva és csípve megérkezett az Északi Szél. Napokig csak fújt, kavargott, a táj megfagyott. De a kis cinke teljes biztonságban volt a fenyő ágai között, tobozaiból magokat csipegetett. Norman örült, hogy a kismadár láthatóan jól érzi magát nála, még ha nem is értette mit beszél. Végre nem volt egyedül. 

Egyik délután mikor a szél hirtelen elállt a cinke kimerészkedett Norman csúcsára. Egészen estig ott énekelt, Norman pedig vele dudorászott. Aztán egyszer csak, minden előjel nélkül, fogta magát és elrepült. Norman csak nézett utána, amíg a magasa fák sűrűjében el nem tűnt. Gyökereit a földbe vájta, ágaival és tűleveleivel pedig az ég felé nyújtózott, hátha felbukkanna valahol kedvence. Ekkor vette észre a tiszta csillagos égboltot, ami alól az Északi Szél kisöpörte a hófelhőket. Soha azelőtt nem látott még ilyen gyönyörűt.

-Ó! Hiszen ez úgy tündököl, mint a karácsonyi fények – gondolta.

Teljesen új érzések töltötték meg. Fürdött a csillagfényben és érezte, ahogy az a gyökeréig hatol.

-Ébredj Tűle Apó! – szólt Lucy. Nézd! A kis fenyő világít a hótakaró alatt!

Tűle álmosan, hunyorogva figyelt.

-Igen, sikerült! Úgy tűnik meglátta a csillagokat.

-Juhéj! Beállhatok én is a csillagfényzuhany alá? – örvendezett Lucy.

-Persze, most már érteni fogja a jeleket, szólj a többieknek is.

A fenyőerdő fokozatosan fényárban tűnt fel. Ünnepelték Norman érkezését. Ő ámult, eddig csak néma fákat és halott tájat látott maga körül, most pedig, mintha újra karácsony lenne, mindenki díszek nélkül is fényesen ragyog. Hallotta a többiek nyüzsgését, a kérdéseiket és a biztató gondolataikat.

-A kis cinke elvitt egy darabot a lila füzérsálból – suttogták a csillagok.

-Akkor én láttam! A Kétdomb vidékén járhat – kiáltotta a környék legmagasabb fenyője.

Pillanatok alatt összefogott az erdőség, hogy megnyugtassák Normant, a kis cinke jól van, ágai között meggyógyult és újra útnak indult.

Norman megértette, hazatért. Feléledt benne az erdő és az örökzöld Lélek.

 

2015 12 21 – Varga Éva – Kin49